Bottyán Equus Hungária Ló és Kutyaotthon
Gyászol a Bottyán ménes, mi is búcsúzunk Albatrosztól!
Szárnyakat kaptam
Ma hajnalban elindultam.
Ne keressetek.
Mire rátok köszönt a reggel,
Én már messze leszek.
Ezüst csillag homlokomon,
Haza szállok szárnyaimon.
Ne sírjatok, boldog vagyok.
Vigyáznak rám az angyalok
Kedves Barátaim!
A nyári szabadságok ideje lejárt, s bekopogott az indián nyár nem éppen szép arcát mutatva. Mi, a Bottyán ménes tagjai alaposan kihasználtuk a nyár minden percét, dacolva az időjárás szeszélyeivel, záporokkal, zivatarokkal, még a szélviharral is. A legelőn számunkra mindig vidám az élet, hát még, ha a természet asztalát gondozóink kiegészítik egy kis széna adaggal, és az erre a célra rendszeresített vaskádakban is mindig találunk friss vizet, hogy szomjunkat olthassuk. Gondozóink, látogatóink jóvoltából mindenkinek jutott egy kis kényeztetés, vakargatás, sőt még kedvenc csemegénket, az almát és a répát sem kellett nélkülöznünk. Ezekért a finom falatokért kész futóverseny alakult ki néha a legelőn s mi tagadás, néha még egy kis csetepatéra is sor került, amit azonban egykettőre magunk között lerendeztünk.
Na és a napfürdőzésről, fűben hempergésről, homokban való hengergődzésről és az árnyékban való szundikálásról ne is beszéljek. Így telt ami jó ló életünk a Bottyán legelőn egészen augusztus 25-én reggelig, amikor gyászba borult állatotthonunk. Ahogy azt már itt a honlapon is közzétettük, 34 évesen az égi legelőkre költözött Albatrosz, ménesünk köztiszteletben álló nagy Öregje.
Albatroszt már évek óta gyógyíthatatlan beteg volt, amit hősiesen és valami hihetetlen katonás tartással viselt még akkor is, amikor már szó szerint csont és bőr lett. A gondoskodás, kényeztetés ellenére és annak ellenére, hogy étvágya az utolsó estéig töretlenül jó volt, olyanná vált mint a fogyó hold. Mindnyájan láttuk, hogy az út csak egy irányba vezet, de szerettük volna még kitolni a búcsú idejét. Hiánya különösen megviselte Sárit aki két évvel fiatalabb csupán, és mióta gazdáim örökbefogadták, hogy mentsék a vágóhíd elől, Albihoz valami különleges barátság fűzte. Ők ketten támaszai lettek egymásnak, s mindig kissé elkülönültek a ménes többi tagjától. Mi, a ménes többi tagja felnéztünk rájuk, tiszteletben tartottuk korukat.
Gazdáim is különleges bánásmódban részesítették őket. Roboráló tápot kaptak és mindig elválasztották őket a ménes többi tagjától a reggelinél és vacsoránál, hogy ne zavarja meg egyikünk sem nyugalmukat. De hiába, Albatrosz ereje egyre fogyott, ha napfürdőzni lefeküdt a legelőn, nehezen tudott felkelni, sokszor csak segítséggel. De küzdött, élni akart. Egészen addig a hétfő reggelig. Akkor már nem volt ereje felkelni, s gazdáim tudták, hogy itt a vége az ő földi pályafutásának, el kell engedniük őt.
Jó utat Albatrosz, vágtass boldogan a végtelen mezőkön!
Szegényebb lett a legelő nélküled!
Emlékezzünk rá a róla készült fénykép összeállítással, amelyet a támogatóinktól beérkező képekkel folyamatosan bővíteni szeretnénk.
Szeretettel: Szilaj
