Szilaj 2012. januári hírlevele

Boldog új esztendőt kívánok nektek kedves honlap látogatók!

Először is néhány szóval beszámolok arról, hogy nálunk a karácsony csendben, békességben telt el. Védelmezőink még egy kis karácsonyfával is megleptek bennünket, emelve ezzel az istálló hangulatát, hiszen a szénaillatba ezúttal egy kis fenyőillat is vegyült.

Nyugalmunkat csak a szilveszter éjszakai petárda durrogtatók zavarták meg. Nem is annyira bennünket, lovakat riasztott meg a puskaropogásra emlékeztető folyamatos durrogás, hanem inkább kutya társainkat. Úgy látszik, az ő idegrendszerük ragadozó voltuk ellenére is érzékenyebb az efféle zajokra! Őket kellett folyamatosan nyugtatgatni, hogy ne próbáljanak meg világgá szaladni. Végül is mindnyájan megőriztük lelki és testi épségünket, így aztán most már rátérnék a 2012. év első hónapjának eseményeire.

Mindenek előtt megköszönöm, hogy idén is bekukkantotok állatotthonunk honlapjára! Remélem, hogy nem fogtok csalódni, mert én ló becsületemre mondom, hogy ebben az évben is megpróbálok hűséges hírmondótok lenni. Bizony, ahol ennyi lakó van, ott mindig történik valami. Jó is, rossz is. Mivel én optimista alkat vagyok, és bevallom, hogy egy kicsit önző is, szeretném egy örömhírrel kezdeni!

Barátságom Bravóval

Szegény Orsi helyett, akit gazdáimmal együtt még mindig siratok, akadt új barátom, bizony ám! Mint egy új évi ajándék, olyan nekem Bravó, akit állítólagos agresszív viselkedése miatt eltávolítottak a ménesből. Úgy hallottam, hogy valami „kis gonosztevőnek” emlegettek vele kapcsolatban.
Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mit értettek ezalatt, de azt kifüleltem, hogy azért nevezték így, mert gazdáim elmondása szerint terrorizálta az egész nyugdíjas ménest. Hát, én hiszek az én drága védelmezőimnek, de valahogy Bravóról nem tudom feltételezni mindazt, amit a minap a vendégeknek meséltek. Még, hogy mindenkit elkergetett a szénától, s válogatás nélkül elrúgta maga körül a társait? Hihetetlen. Mi ketten olyan jól meg vagyunk egymással, akár játékról, akár egy kis kölcsönös vakargatásról van szó, mintha világ életünkben együtt nevelkedtünk volna. Még a vendégek által hozott csemegén sem szoktunk összeveszni, pedig a répát, almát mindketten imádjuk. Bár igaz, ami igaz, amikor még külön karámban voltunk, s épp csak nézegettük, szagolgattuk egymást, nem valami barátságosan viselkedett. Hátracsapta a fülét és úgy nyargalászott fel, s alá, mintha engem akart volna ijesztgetni! De biztos valami félreértés lehetett a dologban, mert amikor védelmezőink úgy döntöttek, hogy lesz, ami lesz, összeengednek bennünket, akkor már csak egy két szándékosan félre irányított lábnyújtogatásra került sor, az is inkább csak a két nagyfiú erőfitogtatásaként.

Szóval, nagy szomorúságom után, hogy Orsi eltávozott az égi legelőkre, vigaszként itt van nekem Bravó. (Ja, ha valaki nem olvasta volna a korábbi híreket, annak elmondom, hogy Bravót kancájával és egy szegény, alultáplált csikóval egütt gazdáim és védelmezőim tavaly Hortról mentettek egy szabályos „horror” tanyáról.) Olvassátok el a történetüket a honlapon és nézzétek meg a fényképüket is ahol látható, milyen siralmas állapotban voltak mentésükkor.
Egyébként megsúgom nektek, hogy nem is akarom visszaengedni Bravót a ménesbe, pedig gazdáim azon mesterkednek, hogy tavasszal, ha kizöldül a legelő, ő is ott legelhessen a többi lóval együtt. Valamit ki kell találnom, mert nem akarok megint egyedül maradni, hiszen engem a patám állapota miatt annyira féltenek az esetleges sérüléstől, hogy nem akarnak visszaengedni társaim közé. Nem, és nem! Még egy rövid időre sem akarok többé egyedül maradni. Hisz nem jó élet a ló élet sem játszótársak, barátok nélkül, igaz?
Hát ennyit az én új barátomról, s most folytatom a híreket ló társaimról.

Gyermekáldás, azaz csikóáldás várható!

Képzeljétek, azt hallottam, hogy tavaszra valószínűleg bővül a ménes. Mégpedig Bizsu, a Hortról Bravóval együtt mentett kanca kerekedik hónapról hónapra úgy, hogy az már gyanús lett gazdáimnak, s megmutatták a doki bácsinak. Minden bizonnyal kiscsikó van a pocakban, nem pedig a mohóságtól hízott meg ilyen kerekre. Nahát, ez a Bravó! Lehet, hogy azért volt olyan agresszív, mert az utódját védte? Ki tudja, lehet, hogy ez csak az én oktondi fejemben merült fel. Minden esetre gazda asszonyom fogja ám a fejét, hiszen bár szeret bennünket egytől egyig, de ha egy taggal bővül a család, az megint több kiadást is jelent, s ahogy hallom, egyre inkább össze kell húznunk magunkat, hogy jusson is, maradjon is mindenkinek.
Hát, lesz ami lesz, mondják gazdáim. Ahol ennyi ló elfér, ott kell, hogy helye legyen egy új jövevénynek is!

Barbi, a beteg haflingi kanca

Nem szeretnék elfeledkezni Barbiról sem, aki még mindig bokszfogságban van, most már hónapok óta!
Nemrégiben járt nálunk ismét a kovács. Látogatásának célja az volt, hogy Barbika kapott egy új szilikonos gyógypatkót. Barbikánk türelmesen hagyta, hogy körbejárják, szemlélgessék a kováccsal együtt, s fejüket összedugva konstatálják a szomorú tényt, hogy új patája nagyon lassan nő. Szegénykénk már mintha beletörődött volna a bokszfogságába, de én bízom benne, hogy tavasszal már kint lehet a legelőn, vagy legalább a karámban velem. Olyan szívesen kibeszélgetném már magam vele. Volna miről pletykálkodni, azt elhihetitek!

Viszont annak örülök, hogy amikor gazda asszonyom kihozza őt egy kicsit levegőzni, nem sántikál, mint korábban, betegségének elején.
Ha jól emlékszem, valami BIOTIN nevű vitamint kap, hogy jobb legyen a csontképződése. Úgy tudom, ez nem olcsó, de nagyon bíznak a hatásában gazdáim, így mindig megveszik neki a szükséges adagot, akármennyibe is kerül.
De jó lenne, ha egy kedves támogatót találnánk, aki megajándékozná Barbit akár csak egy doboz BIOTIN –nal ! Hát, reménykedjünk!

Egyébként, köszönjük, mi lovak jól vagyunk. Csak az igazi telet hiányoljuk, mert nagyon szeretünk játszani, hemperegni a friss hóban, akár a gyerekek. Az idei tél megtréfál bennünket is. Egyik nap esik egy kis hó, s a másik nap már a a szép fehér lepelnek nyoma sincs, csak a sárban csúszkálunk és tocsogunk, mint azt a hírlevél végén az életképek némelyikén láthatjátok!

Kutya társaink

Mivel egyik kutya barátomat sem tudtam rábeszélni egy kis híradásra, kénytelen vagyok továbbra is felvállalni a kisállatainkról szóló beszámolót is. Megvallom, hogy ez egyáltalán nem esik nehezemre, mert kedvelem őket. Színt hoznak a ló menhely életébe, s végül is nekünk, lovaknak semmi gondot nem okoznak. Ahogy hallom, annál többet gazdáinknak! De a gondok mellett ott vannak a napi örömök is, s hát az állatvédelem már csak ilyen. Egyszer sírás, egyszer nevetés. Ilyen öröm ért bennünket nemrégiben, mert három kis kutyusnak sikerült szerető gazdát találni!

Itt hagyott bennünket Suzy, gazda asszonyom öreg, beteg rottweilere

Szokásommal ellentétben sajnos egy szomorú eseménnyel kell kezdenem a kutyás híreket. Meghalt Suzy, gazda asszonyom jó öreg rottweiler kutyája. Őt annyira szerette, hogy a blogjában is megemlékezett kettőjük barátságáról. Álljon itt tehát teljes terjedelmében a nekrológ, ami a bottyanequus.blog blogban olvaható:

„Elvesztettem egy igaz barátot, aki csak az enyém volt, mely az életben azt hiszem csak egyszer adatik meg az embernek. Emlékszem a napra, mikor 16 évvel ezelőtt mentem érte a tenyésztőhöz, hogy kiválasszam a legszebbet közülük, de ahogy leguggoltam a sok kicsi kutyához, többé nem volt kétséges ki, kit választ. És Ő jött, elsőnek futott hozzám, és onnantól el sem engedett, és én éreztem barátságunk egy életre szól. Suzy egy darabig élte boldog kiskutya életét, kutya és ember társaival, míg egyik nap beteg lett, és a kiskutyákra az egyik legveszélyesebb betegség, a Parvo vírus fertőzte meg, pedig az első oltását már megkapta. Hosszú hetekig beteg volt, annyira legyengül, hogy napi szinten hordtam infúzióra. Kitartásomnak, Suzy életösztönének, élni akarásának köszönhetően, lassan de meggyógyult. Utolsó vizitnél megköszöntem Juhász doktornak segítségét Suzy gyógyulásáért, de Ő azt mondta nekem, „nem csak rajtam múlott, Suzy Önnek köszönheti az életét.” Akkor nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, amióta az állatok mentésével, „gyógyításával” élem az életem már igen. De most Suzy-n már nem tudtam segíteni, se szeretetemmel, se gondoskodásommal, se hitemmel, hiszen megöregedett, csak én nem vettem észre, vagy csak nem akartam észre venni. Fajtáját tekintve szép kort élt meg. Az élet elmúlását el kell fogadnunk, Suzyval az életem egy részét temettem el, hiszen jóban, rosszban velem volt, oly sokszor merítettem erőt gyönyörű, barna, meleg szemébe nézve. Velem volt akkor is, mikor előző életformám föladva vidékre költöztem, hogy létre hozzam a Bottyán Equus Ló menhelyet az öreg, beteg, lovakért, és talán az Ő iránta érzett szeretetem késztetett arra, hogy egyre több kutyát fogadjak, és mentsek az emberi kegyetlenségtől. Suzy, rottweiler fajtáját meghazudtolva egy csodálatos érzelmi világgal rendelkező kutya volt. Akit én szerettem, azt Ő is szerette a legmesszebbmenőkig. Nagylányom Regi mellette vált mára már felelősségteljes gondolkodású állatvédővé, csordultig szeretettel az állatok iránt. Suzy egyre szaporodó fajtársai között is mindig igazságos volt, néha úgy éreztem, hogy az én eszemmel gondolkodott, mindenkit el és befogadott, de valami sugárzott belőle, melyet a többiek is elfogadták, még öregsége, és egyre gyengülő egészsége ellenére is tisztelték Őt. Emlékszem egy nyári reggelen kiengedtem Őt dolgát végezni, s egy idő után éreztem hiányát, és szólongatni kezdtem, de Suzy nem jött. Gondoltam nagy oka van annak, hogy Ő nem jön, ha hívom. Elindultam megkeresni őt, tűvé tettem érte a kertet, s akkor vettem észre Dzsali kecském hajnaltájt megellet, hiszen a kicsi gida még véres volt. Épp az anyja tisztogatta. Suzy jellegzetes nyüszítését hallva láttam meg Őt, Dzsáli részére kaszált széna kupac tövében a másik újszülött gida tisztogatása közben. Ellopta őt magának! Nehéz volt vele elfogadtatnom azt a tényt, hogy a kisgidát ő nem tudja felnevelni, és néha oda kell engednie az igazi anyjához. De végül elfogadta a szomorú tényt, hogy Ő csak pótmamaként lehet jelen a gidanevelésben. És ez így is lett. Suzy minden „szabadidejét” a kecske családdal töltötte. egészen addig míg fogadott fiából egy keménykötésű nagy szarvakkal rendelkező hatalmas bakkecske nem lett, ki Suzy érzékeny lelkén egyre több sebet ejtett viselkedésével. Egyszer volt egy öregecske kacsa barátja Kázmér, ki azért került alapítványunkba, mert meghalt a néni, kinek mindene volt Kacsa Kázmér. A szomszédok is sajnálták volna elpusztítani, így előzetes megbeszélésünk alapján elhozták hozzánk. Suzy azonnal a kegyeibe fogadta, és testőrként vigyázott rá. Kázmér hálája és szeretete jeléül napi szinten „gyógy csipkedéssel” hálálta meg Suzy önzetlen barátságát tetőtől talpig. Mókás látvány volt, ahogy Suzy fajtáját meghazudtoló módon hanyatt vágta magát Kázmér előtt, jelezve ezzel, kezdődhet a „masszázs”. A lovakat tisztelettel és csodálattal nézte, ugyanúgy, mint én, mikor a legelő szélén üldögélve, csak úgy a fűszálak tépegetésével együtt töltöttük az időt. Sorolhatnám még Suzyval eltöltött 16 év emlékeit, de mennél jobban tolódnak föl lelkemben az emlékek, annál fájóbb az érzés, hogy nincs többé. Én tudom, ezt igazán azok tudják megérteni kiknek volt egy igaz barátjuk egy kutya személyében az életükben. Suzy elment, de emléke örökké bennem él! „

Egy sérült kutyus, Peggy befogadása

Ide körmölöm nektek gazda asszonyom blog beli beszámolóját az esetről, hogy minél többen tudjatok ennek a kedves, labrador kutyusnak a szerencsétlenül induló, de végül szerencsésen végződő esetéről:

„Suzy búcsúztatója után térjünk vissza az életbe, hiszen ő is azt szeretné, hogy ne szomorkodjunk, hanem tegyünk meg mindent azok életének a szebbé tételéért akik rá szorulnak a segítségre. S sajnos egyre többen vannak. Már az év első napja is izgalmat hozott nekünk, mivel az egyik állatvédő barátunk, Petra, szemtanúja volt annak, ahogy egy szegény kutyát elütött egy autó. Természetesen ők azonnal megálltak és a kutyát elvitték a Veres-Vet klinikára, ahol Dr. Nagy Bernadett vette kezelésbe. A kórházi analízist tanulmányozva volt remény a felgyógyulásra. Nem volt törése, gerince ép maradt, háti nyaki szakaszon érzékeny volt, s a gerincvonal jobb oldalon bordaív is fájdalmas volt tapintásra. Hát, szegénykém kapott ütést bőven, simogatásomra agresszíven reagált, de ezt a viselkedését a fájdalomnak tudom be. Meleg helyre tettem őt, és kis idő múlva, mikor visszamentem hozzá csak fájdalmas szemekkel nézett rám, de elfogadta barátként nyújtott kezem simogatását. Most hagyom őt gyógyulni nyugalomban, elszigetelve a többi kutyától, reménykedem benne, hogy mihamarabb meggyógyul. Megpróbálom felkutatni gazdáját, talán őrbottyáni, majd később még beszámolok róla, hogyan is alakult a sorsa. Ha nem találom meg a gazdáját, talán megtalálom örökbefogadóját
Peggyt, a balesetes labrador kutyust azóta már bemutattuk a többi kutyának, már akinek feltételezésem szerint be lehetett mutatni mindenféle acsarkodás nélkül. Tudniillik már olyan jól van, hogy pisi-kaki szándékkal kimentünk az udvarra kis sétával egybekötve. Én nem tudom mi az oka, de a kutyák mind egytől egyig messziről mustrálgatták, -na meg gondolom határozott és szigorú megjelenésemnek köszönhetően- senki nem akart vele birokra kelni.:) Lehet, hogy érzik rajta, hogy beteg, és talán még sajnálják is egy kicsit…?? Szóval Peggy (mert hogy ezt a nevet adtam neki) nagyon jó fej, szobatiszta, szófogadó, kedves és hálás minden jó szóért. Kicsit tartottam tőle, mikor vettem ki a kanült a lábából, de a végén úgy éreztem még hálás is volt érte, hogy megszabadítottam tőle. Sajnos gazdája még nem jelentkezett, ezért ezúton is szeretnék neki örökbefogadót keresni. Gödöllőről kaptunk egy kutyaházat, aminek nagyon, nagyon örültem”

Állatvédelmi gyerekprogram

Gyerekek nevelése az állatok szeretetére

Gazda asszonyom hivatalos volt egy előadásra az egyik budapesti kerület által szervezett állatvédelmi program keretében. Az esemény után gazdáim megbeszélték a történteket, tanulságokat. Ahogy hallottam, jól sikerült a rendezvény. Gazda asszonyom külön kiemelte, hogy a gyerek hallgatóság a kis létszám ellenére rendkívül aktív volt, figyelemmel és érdeklődéssel hallgatták a történeteket a lovakról, s az előadás végén általa szétosztott lovas totót maradéktalanul hibátlanul töltötték ki! Mosolyogva mesélte, mennyire kikerekedett a szemük amikor arról hallottak, hogy ősünk egy róka nagyságú állat volt. (Jé, ezt én sem tudtam! Hiába, mindig tanul az ember! (Szilaj megjegyzése ) Egy szóval jó és tanulságos volt a program, gazda asszonyomon láttam, hogy mennyire jó kedvű volt az esemény után, hiszen szeret elhivatottságáról és rólunk beszélni, akiket ő mint a „természet legcsodálatosabb lényét” említ! Milyen igaza van, ugye?  (Szilaj megjegyzése!)

Látogatók, ajándékozók

A január sajnos kevés látogatót hozott számunkra, de azért kaptunk megint egy kis répát, a kutyák pedig kutyatápot. Ezek a csemegék mindig jól jönnek, s nagy lelkesedést váltanak ki beőlünk!
Köszönet érte, kedves állatbarát embertársaink!

Amire mindig szükségünk van

Mint arról már beszámoltam, állatotthonunk lakóinak száma folyamatosan nő. Sajnos sokkal több a mint lovak, mint pedig kutyák szomorú sorsát bejelentő segélykérő telefonhívás, mint amire védelmezőink érdemben reagálni tudnak. Hiszen sem az állatotthon területe, sem jelenlegi anyagi forrásaink nem teszik lehetővé több ló befogadását, még a kutyák mentése is komoly áldozatvállalással jár, pedig ők jóval kisebb állatok, mint mi, lovak. Az Alapítvány munkatársai azonban nem tétlenkednek. Igyekeznek utána járni számos bejelentés megalapozottságának és adott esetben felhívni a hatóság figyelmét az állatkínzás gyanújára. Sok esetben felvállalva a szitkozódást, fenyegetődzést, kimennek a helyszínre és megpróbálják a gondatlan gazdát jobb belátásra bírni. Néha sikert is aratnak, hiszen akinek úgy mond vaj van a füle mögött, az fél az állatvédőktől, ha másért nem, akkor azért, hogy nyakára ne hozzák a rendőrséget vagy a médiát. Jelen körülmények között gazdáink ennyit tehetnek értünk, s annyit, hogy az equusmenhely.blog című blogban rendszeresen hírt adnak az állatotthon életéről. Na és persze itt vagyok én, Szilaj, aki havonta próbálom meg tájékoztatni az érdeklődőket hétköznapjainkról.

Az Alapítvány kéri ezért az állatszerető emberek további segítségét, minden olyan anyagi és nem anyagi támogatást, ami lehetővé teszi az egyre több rászoruló állat tartását, adott esetben mentését.
Honlapunkon részletes tájékoztatót talál a kedves olvasó az adományozás lehetőségeiről.

 Mindemellett szívesen fogadunk:
Lótápot, kutyatápot, lovaknak kötőféket, vezető szárat, lóápoló szerszámokat, vitaminokat, gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő szereket kutyák és lovak részére, s persze mi lovak mindig áhítozunk egy kis répára, almára, ami számunkra a legfinomabb desszert!

Kedves Honlap látogatók!
Így telt nálunk az év első hónapja. Gondoljatok ránk szeretettel, és jöjjetek, látogassatok meg bennünket, ismerjétek meg azoknak a lovaknak, kutyáknak, cicáknak a mindennapjait, akik már nem lennének ezen a világon, ha nem találtak volna otthonra és szerető gondoskodásra itt az őrbottyáni állatotthonban.
Addig is nézzétek meg itt a januári életképeinket!

Szép napokat kívánok nektek szelíd nyerítéssel:
SZILAJ

Tekintsd meg a 2012-es év első életképeit!