Megrázóan kegyetlen kutya mészárlás Őrbottyánban

Vannak olyan pillanatok egy állatvédő életében mikor nagyon nehéz rávennie magát arra, hogy írjon egy eseményről, főleg úgy írjon róla, hogy az szalonképes írás legyen, ne legyenek benne azok a szavak, melyekkel esetleg még maga az állatkínzó érezheti magát sértettnek, pedig iszonyúan nehéz ezeket a szavakat kihagyni, hiszen keringenek bennem a rossz gondolatok, a szitkok, az átkok. A fájó az, hogy egy embertárs iránt, és a fájó az, hogy eljutottam arra a pontra, mikor már teljes szívből meg tudok vetni és gyűlölni embereket.

Az eset a közelmúltban történt, telefonon keresett minket egy hölgy, hogy az erdőben, messze a forgalmas úttól kutyasétáltatás közben a kutyái találtak egy kutyát a földön, letakarva egy véres lepedővel. A kutya él, talán elütötték. Nem kellett több hozzá, rögtön kabát, csizma, és már autóban is ültünk. Mikor megérkeztünk a helyszínre láttuk, hogy a helyzet korántsem biztató. Egy Németjuhász keverék kutya fekszik a sáros avarban az erdőben, maga körül a havat már teljesen szétkapálta, keservesen nyöszörög, csak a lábaival kapálózik. Sajnos az elkerülhetetlent lehetett sejteni, de a remény hal meg utoljára, óvatosan beemeltük a kutyabokszba, és rohantunk a Veresvet Állatorvosi Rendelőbe, ahol Dr. Richter Ádám és Kovács Andrea rögtön kezelésbe is vették,(mint már oly sokszor segítettek nekünk) infúziót kötöttek be neki, fájdalom csillapítót kapott, majd átvitték a röntgenbe, ahol sajnos már teljesen világossá vált, hogy akkora ütést kapott a fejére, (valószínűleg valami hegyes tárggyal) ami olyan fokú károsodásokat okozott, amin már nem lehet segíteni. El kell engedni.

A kórlapon az áll: „Koponyán kiterjedt horpadás, fejbőr 2 helyen felszakadt, belégzésnél a bőr elemelkedik az orrháton, szájzár idegrendszeri tünetek, környezeti ingerekre szenzitíven reagál, szűk, fénymerev pupillák, erősen sokkos, öntudatlan állapot, valószínűleg fejbe csaphatták. A röntgen és a fizikális vizsgálat alapján euthanasia javasolt. A seb feltárása során a koponyacsontok szilánkos törése vált láthatóvá.”

Ilyenkor mit érez egy állatvédő? Tehetetlenséget, dühöt, azt, hogy minden hiába volt, nem tudtunk segíteni. És mit érez az az ember, aki ezt tette? Gondol egyáltalán rá, eszébe jut este mikor az ágyában fekszik elalvás előtt, hogy ma kitettem az erdőben egy kutyát, akit megütöttem, de még nem halt meg mikor otthagytam, vajon él még? Vajon még mindig ott vergődik, ahogy hagytam? Milyen lelkülettel alszik el? És kérdem én, hogy egyáltalán az ilyen cselekedet milyen lelkületű emberre vall? Az ilyen ember ugyanúgy veszélyes lehet egy emberre is, egy gyerekre is, hiszen valószínűleg hirtelen felindulásból tett ilyet, mi lesz, ha legközelebb egy ember idegesíti fel, vagy csupán zavarja a létezésével?

Ilyen gondolatokkal kísértük el utolsó útjára, és simogattuk, miközben megkapta a halálos injekciót, ami megszabadította borzasztó szenvedéseitől s megtettük a feljelentést smeretlen tettes ellen, hiszen egy ilyen kegyetlen tett nem maradhatna büntetlenül, s még ha nem is láttunk sok esélyt arra, hogy a tettes előkerül, de ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára….

Így aztán mi magunk, kis családi csapatban nekiindultunk keresni a nyomokat. Ott volt a véres rongy,amivel a szerencsétlen kutyát betakarták valószínűleg, hogy ne vérezze össze az autót, amivel az erdőbe szállították, s ott kidobták mint egy szemeteszsákot. Lefényképeztük a hóban talált keréknyomokat, napokig jártuk Őrbottyánt, néztük a házak előtt parkoló autókat, megszólítottunk ismerőst és ismeretlent a kutya és eltűnése után érdeklődve. Sajnos amit megtudtunk, az nem rendelkezik bizonyító erővel, így valószínűleg pusztán saját lelkiismeretünket nyugtattuk meg valamennyire, hogy legalább tenni akartunk valamit azért, hogy megtaláljuk a tettest és megpróbáljuk elérni, hogy elnyerje a büntetését. 🙁