Kényszerű búcsú Alexiától, Maximától és Borsótól

(Avagy az igazságszolgáltatás igazságtalansága)

Hát, megtörtént. Túl vagyunk eddigi működésünk egyik legmegrázóbb, és nem szégyelljük bevallani: legmegalázóbb napján. 2016.04.21-én egy törvényszéki végrehajtás keretén belül „kimentették” tőlünk Alexiát, Maximát és Borsót.

Ezt úgy nagyjából úgy képzeljétek el, mint egy állatkínzótól a rendőrségi lefoglalást, csak itt picivel több hivatalos ember volt, illetve míg egy állatkínzónak pl. van joga tudni, hogy pontosan ki és hova szállítja el a lovait, addig előlünk ezt kvázi titkolták, még a lovakat elszállító vállalkozónak is titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. A végén a kapott jegyzőkönyv utalt a tulajdonosok kilétére, és ez elég is volt, hiszen ez az ország kicsi….

De kezdjük az elején, igyekszünk rövidre fogni. Az április 14.-i posztunk óta jogkövető megoldást próbáltunk keresni a kialakult helyzetre. Akkor még úgy nyilatkozott a Törvényszék, hogy a lovak egy vállalkozóhoz kerülnek, aki egyébként nem volt ismeretlen a számunkra. Emlékeztek még Gyurira és Felhőre, a két Fótról lefoglalt idős, illetve beteg lóra? A rendőrség keresett meg minket még tavaly novemberben, hogy egy rendőrségi lefoglalás zajlik épp egy másik, kutyákkal foglalkozó Alapítvány kezdeményezésére, de van a helyszínen 2 ló is, tudjuk-e fogadni őket. Természetesen tudtuk, így került hozzánk Gyuri, a 26 éves herélt és Felhő, a 18 éves, nagyon súlyosan kehes herélt. Kb egy hónap után a rendőrség közölte, hogy a lovakat elszállítják másik tartási helyre. Utólag kiderült, hogy ott 5 ezer forinttal olcsóbban vállalták a tartásukat, igaz, a két sovány, idős, beteg ló félridegtartásba került. Az ügyész agilitásának köszönhetően az az ügy gyorsan lezárult, a lovakat megkapta az az illető, akinél voltak. A belgás ügy kirobbanása után jelentkezett nálunk egy lovasiskola, hogy Gyurit és Felhőt ő vásárolta meg a napokban, igaz, jócskán pontatlan információkat kapott a korukról és az állapotukról is, rossz állapotban van a két ló, egyértelmű, hogy őket nem lehet lovasiskolában használni. Mindez nem nyugtatott meg minket, hiszen ebből látszott, hogy a lovak sorsa nem rendeződik megnyugtatóan, ha adják-veszik őket – ez isteni szerencse volt, hogy a lovak olyan helyre kerültek, ahol abszolút állatbaráti a hozzáállás, de ugyanennek az adok-veszeknek nem akartunk kitenni újabb 3 lovat. Jeleztük a Törvényszék felé a problémát, és ők meg is változtatták a véleményüket, de az álláspontjukat nem: leszögezték, hogy egyáltalán nem áll szándékukban, hogy nekünk adják további gondozásra a lovakat, de innentől már nem nyilatkoztak, hogy hova kerülnek, mondván, hogy semmi közünk nincs hozzá.

Ez az előzmény. Ma pedig megjelentek a hivatalos emberek, meg egy pár civil, de ők nem mutatkoztak be nekünk, nem is köszöntek, csak betódultak a területre. Mint kiderült a távozásuk után, ott voltak a lovak leendő gazdái is köztük. Eléggé szomorú, hogy csak lapítottak, de egyiknek se jutott eszébe, hogy megkérdezze, hogy egyébként mit lehet tudni a lovakról, mit szeretnek, hogyan takarmányozzuk őket, hogy ettől ők se térjenek el és véletlenül ne egy kólikával kezdjék a napot… Mi ragaszkodtunk ahhoz végig, hogy a jegyzőkönyvbe vegyék már bele ezeket a tudnivalókat is, mert elég fontosak… Az egyikük, egy hölgy, elejétől ismerős volt mindannyiunknak, de nem tudtuk az arcát hova tenni… Utólag kiderült, hogy ő Borsó póni új gazdája. És amikor kigördült a lószállító, akkor esett le a tantusz nekünk, hogy de hiszen mi ismerjük, volt már vele dolgunk: egyrészt még a bakonyoszlopi lovak közül szeretett volna egyet örökbefogadni, ki is mentünk ellenőrizni a helyet, de messze nem felelt meg a kívánalmaknak, hiszen nem volt legelő, zsebkendőnyi, takarítatlan karámokban voltak túlzsúfoltan a lovak, ráadásul a mi alapvető elvünk az, hogy mentett (és ne felejtsük el, hogy ingyen szerzett) lóból senki ne akarjon hasznot húzni, így bérlónak soha nem adunk örökbe, márpedig ő bérlovardát üzemeltet.
De még rosszabb, hogy már lakossági bejelentést is kaptunk, hogy ott soványak a lovak, voltunk is kint ellenőrizni. A lovak akkor leharcolt állapotban voltak, de azon a határon, amivel még nem lehet mit kezdeni, hiszen a magyar jog olyan, hogy addig nem lehet lépni, míg a lovak gyakorlatilag el nem dőlnek az éhségtől. Fogalmazzunk úgy, hogy nem soványak voltak, hanem megviseltek és alulkondicionáltak. A pónikat, haflingiket kivéve, ők jó állapotban voltak, de mondjuk egy ilyen típusú lovat lefogyasztani már művészet, hiszen ők rendkívül jó takarmányhasznosítók.
Arrafelé jártunkban azóta mindig odakukkantunk, vannak időszakok, mikor egész jól néznek ki a lovak, de vannak olyanok, mikor nem jó érzés rájuk nézni.

Nos, mint a mellékelt ábra mutatja, végül mégiscsak kapott tőlünk lovat a hölgy. Csak remélni tudjuk, hogy Borsó nem bérló lesz, de nincsenek illúzióink. Jobb sorsot szántunk neki, mint ez.

De kapaszkodjatok meg: a fentebb említett Gyuri és Felhő is ugyanebben a lovasiskolában vannak jelenleg, ezt ma jelezte nekünk egy barátunk. Miután tehát jeleztük a Törvényszéknek, hogy a lovakkal probléma van, elszállíttatták őket, bár megítélésünk szerint ott talán jobb helyen voltak, mint most itt… Csóri két öreg ló, az elmúlt egy hétben bejárta tolnát-baranyát… A képek alapján, amiket kaptunk, picivel rosszabb állapotban vannak most, mint novemberben a rendőrségi lefoglalás napján. Mindegy, jó alaposan meg lettek mentve.

A belgák jó helyre kerültek, több barátunk is ismeri személyesen az új gazdájukat. Azt mondják, hogy hatalmas, gyönyörű legelői vannak, szereti a lovakat, és hobbicélra vitte őket, nem lesznek agyondolgoztatva. Bízunk benne, hogy így lesz, de híreket a barátaink által természetesen rendszeresen fogunk róluk kapni.
De elkeserítő, megalázó, méltánytalan és felháborító az egész eljárás. Végig jogkövetőek voltunk az elejétől fogva, 3 és fél éven át. Jó helyen vannak nálunk a lovak, elfekvő állapotból lettek talpra állítva, és ehhez képest velünk szemben a hozzáállás nyíltan és vállaltan az volt, hogy mindegy hova, mindegy milyen áron, csak ne legyen hozzájuk közünk. Arra senki sem tudott eddig válaszolni, hogy mivel szolgáltunk erre rá. Ugyan volt utalás menet közben arra, hogy mi a gond, ugyanis amikor kifogásoltuk, hogy eladásra kerültek a lovak és így nem követhető a sorsuk, akkor a bírónő a szemünkre vette, hogy de hát az eddigi lovakat mi is örökbeadtuk. Ugyanakkor ez nem fogadható el ész érvnek, hiszen mi mindig nyíltan kommunikáltunk, hogy örökbeadni fogjuk a lovakat, sőt mi több, az örökbeadási nyilatkozatunkat is mindig átküldjük az illetékes bíróságoknak, szóval nem értjük a megrökönyödést; másrészt a vaktában és vakon történő eladás és a felelős örökbeadás közt jó nagy különbség van.

Mindebben egy dolog bánt minket, de az nagyon. Hogy a lovaknak így megszűnt a hazaút. Hogy nincs egy hely, ahova visszatérhetnek, ha új tulajdonosuk nem tudja vagy nem akarja őket tovább tartani… Pont azt vették el tőlük, ami a mi legalapvetőbb törekvésünk: hogy nincs védőháló alattuk, csak egy „lesz, ami lesz” intézkedés.

És nem, nem értjük továbbra sem, hogy egy állatkínzásos ügyből hogyan lehet kizárni azt az állatvédő szervezetet, aki az adott fajhoz ért. Túl macerásak vagyunk, tudjuk. Tőlünk például nem menne el úgy ló, hogy a lóútlevük kiváltásának procedúrája el sincs indítva. Nem megy el úgy ló, hogy a leendő gazdájuk nincs tájékoztatva mindenről. Alexia új gazdája pl itt a helyszínen kérdezte meglepve, hogy idézem: „ennek meg mi baja a lábának?”. Tőlünk nem megy el ló egy zsúfolt, zsebkendőnyi karámba. Nem megy ló bérlónak. Nem megy el úgy, hogy a leendő gazda a nevét se tudja.

De csak beszélek és beszélek és nem tudom kifejezni azt, amit érzek, amit érzünk. Mérhetetlenül el vagyunk szomorodva, kilátástalannak érzünk mindent, és súlytalannak mindent, amiért küzdünk. Amikor vitték el a lovakat és Borsót tuszkolták fel a lószállítóra, és nem akart menni, nézett hátrafelé és nyerített, mintha a szívünket tépték volna ki. Mi mindig megígérjük minden lovunknak, mikor szállította el őket az új gazda, hogy jó helyük lesz és szeretni fogják őket és ezt vették ma el tőlünk, ezt a mondatot. Vagy mikor a belgák nyugodtan felsétáltak a futóra. Jó munkát végeztünk velük, megcsináltuk azt, amit akartunk: nálunk elfelejtették az eddigi szenvedéseket és vakon hittek, vakon bíztak az emberben… Csak remélni tudjuk a barátoktól kapott infók alapján, hogy nem csaptuk be őket akaratunkon kívül. Idegenek döntöttek felőlük és olyan idegenekre bízták őket, akik még csak nem is látták soha ezeket a lovakat. Nekik ők semmik. Ingyen lovak. Nekünk ők a minden, értük létezik az alapítvány, az ő jogaikért és jólétükért dolgozunk. És nem kaptunk megnyugtató választ arra, hogy mindez miért történik. És sorakoznak a levesládánkban a bejelentések. Fényképek sovány, riadt, mocsokban élő lovakról, olyanokról, mint amilyenek a maiak voltak 3 és fél éve. És mennénk, csinálnánk, szeretnénk őket megmenteni, de ezzel a maival ezt is elvették tőlünk. Így? Ez nem állatmentés. Ez jogszolgáltatás, igazságszolgáltatás nélkül. Mi lovakat akarunk menteni, és ez nem az.
Még nem tudjuk, hogyan tovább, de biztos kitaláljuk.

Korrekt cikk szomorú igazságtartalommal !

Köszönet érte a HVG.HU újságírójának.

http://hvg.hu/itthon/20160426_Ingyen_lora_sok_a_jelentkezo